Lengyelország és Oroszország viszonyáról mostanában ismét sok szó esett: nemrég választották meg Bronisław Komorowskit elnöknek az előrehozott választásokon, melyet a szmolenszki tragédia miatt rendeltek el – a lengyel politika krémjét szállító repülőgép ahhoz a helyhez közel zuhant le, ahol 70 évvel ezelőtt a szovjet titkosrendőrség lemészárolta a hadifogoly lengyel tiszteket. Az egyik dolog tehát, ami a lengyeleknek biztosan eszükbe jut az oroszokról, az Katyń (forgatott róla történelmi filmet Wajda is, amit nálunk is bemutattak). A légiszerencsétlenség kivizsgálása nagyon gördülékenyen haladt, az orosz fél számos gesztust tett, és a krakkói temetés is békés hangulatban zajlott le. Van, aki egyenesen úgy véli, hogy ez a történelmi megbékélés kezdete lehet.
A két nép története enyhén szólva sem volt békés ugyanis, mint tudjuk: a lengyelek számára Lengyelország feldarabolása (a keleti rész ment az oroszokhoz) elég fájó pont volt, csakúgy, mint a Lengyel-szovjet háború. Ekkor történt a „Csoda a Visztulán”, mely során a lengyelek visszaverték Varsónál a túlerőben lévő szovjeteket. Hogy ne is szóljunk a Lengyel Népköztársaságról (PRL), ami erős szovjet befolyás alatt állt; az itt állomásozó katonák kivonása sem volt egyszerű.
Az oroszoknak is van persze miért panaszkodni: nemrégiben a lengyel területeken is telepítendő rakétapajzsról lehetett sokat hallani. Oroszország azt sem nézi jó szemmel, hogy Lengyelország úgymond beavatkozik (vagy legalábbis próbál hatással lenni) az „orosz érdekszférába” tartozó államok belügyeibe (Ukrajna, Fehéroroszország és a balti államok). Főleg, hogy az előző kettőnél sokszor a belpolitika sem tudja igazán, merre orientálódjon. Litvániával főként az a baj, hogy vele meg Lengyelországgal határos a Kalinyingrádi körzet, és a schengeni határok kissé megnehezítik az orosz állampolgárok mozgását a többi orosz területre. Mondjuk a három országgal kapcsolatos problémák sem ma kezdődtek, hisz mindegyiknél vannak „történelmi lengyel területek”.
A lengyelek figyelnek Oroszországra, és ez látszik is: a lengyel sajtóból nagyságrendekkel jobban lehet tájékozódni orosz témákról, mint a magyarból. Az orosz témájú újságírás alapműve kétségkívül Ryszard Kapuściński riportkötete, az Imperium (magyarul is megjelent, csak ajánlani tudom!). Nemrég olvastam Jacek Hugo-Bader könyvét, a Fehér lázat: a riporter vett egy UAZ-t Moszkvában, aztán elhajtott vele egészen Vlagyivosztokig, miközben az ország legdurvább jelenségeit kutatta: tajgai szarvaspásztorokkal, autótolvajokkal, drogosokkal, AIDSesekkel, sámánokkal, magát halálra ivó őslakosokkal találkozik… mint írja, Kapuściński madártávlatból mutatja meg Oroszországot, ő pedig alulról. Sikerült. Nekem úgy tűnik, hogy az alulról mutogatás hagyománya szépen beépült a lengyel újságírásba, kifejezetten gyakori a szociotéma és a hatalom túlkapásairól szóló cikkek.
Az átlagos lengyelek, legalábbis a fiatalok, viszont már nem igazán vannak képben. Csak kb. annyira, mint a magyarok. Szamovár, matrjoska, Lenin, ilyesmi. Pedig a lengyel élet, szerintem, még mindig sok közöset mutat az orosszal. Hasonlóan hideg van, hasonlóan sok vodka és tea fogy (ez utóbbiban is összehasonlíthatatlanul jobb a helyzet mindkét országban, mint nálunk), a két ország konyhájába beleásva magunkat is számos párhuzamra bukkanunk. A lengyelek is hasonlóan konzervatívok és vendégszeretők, mint az oroszok, és hasonlóan jól ki tudnak rúgni a hámból, ha arra kerül a sor. A Krakkó-Varsó problémáról legalább annyit lehet beszélni, mint a Pétervár-Moszkva kérdéskörről.
Ami Varsóból megmaradt a német bombázás után (nem sok), azt az oroszok lebontották, és az egész város újjáépült sztálinbarokk-stílusban; szintén Sztálin ajándéka Varsó egyik szimbóluma, a Kultúra Palotája (a Moszkvai hét toronyház mintájára épült a 230 méter magas épület). Azóta, Moszkvához hasonlóan, beépült a város üvegtornyokkal, úgyhogy annyira már nem is zavaró a varsóiak által korábban nagyon utált épület.
Úgy általában az oroszok a lengyelek körében nem népszerűek. Korábban főként szakemberek, katonák, családtagok vándoroltak be a Szovjetúnióból. A rendszerváltás után megjelentek a biznyiszmenek, az orosz bűnözők, a piti cigarettacsempészek és a piacolók, akik kockás műanyagzsákból árulják bizonytalan eredetű árujukat. A legtöbb lengyel nem tesz különbséget a volt Szovjetúnióból érkezők között: orosz, tatár, belorusz, ukrán – egyre megy. Az orosz akcentusra általában nem reagálnak túl lelkesen, és korábban voltak utcai balhék is. Ami a nagyobb léptékű üzletelést illeti, Lengyelország is megérezte a szovjet piac elvesztését, és náluk is folyamatos az igény a „nagy orosz piac” visszaszerzésére. Csak hát a kölcsönös bizalmatlanság ezt eléggé megnehezíti, egyelőre. 2002-ben a lengyel statisztikák szerint kb. 6000 orosz élt Lengyelországban.
Ami pedig a nyelvet illeti: az mindenkinek világos ugye, hogy szláv nyelvekről van szó. A nyelvtan sok ponton különbözik, de a különbségek könnyen elsajátíthatók. Az igék ragozás közben kissé máshogy viselkednek, a főnevek már közelebb vannak egymáshoz. A szavak általában nem felismerhetők csak az orosz segítségével, de könnyen tanulhatók. Ami a hangokat illeti, a lengyeleknél megvannak még az oroszból már kihalt orrhangok. Egyszóval, ha tudunk oroszul, lengyelül még nem fogunk érteni, de nem lesz nehéz megtanulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése